Hans Asperger neve talán nem csak a Bárczi autizmus szakirányos hallgatóinak, hanem rajtuk kívül sokaknak is ismerős lehet. Annak ellenére, hogy elég nagy szerepe volt az autizmus történelmében, szinte csak említés szintjén tanulunk róla az egyetemen. Gondoljunk csak bele, mennyit tud egy átlagos autizmus szakirányos hallgató erről az emberről (persze csak abban az esetben, ha épp nem jön szembe vele egy ilyen informatív könyv, mint amiről ez a cikk is szól). Körülbelül annyit tud, hogy Asperger az 1944-es tanulmányában az elsők között adott leírást az autizmus magasan funkcionáló eseteiről, amit ő akkoriban „autisztikus pszichopátiaként” fogalmazott meg. A fogyatékossággal élő gyermekek elszánt védelmezőjeként gondolunk rá, pedig a valóság ennél jóval árnyaltabb. Az Asperger gyermekei című könyv Edith Sheffer történész alapos kutatómunkájának az eredménye, ami sok mindenre rávilágít – nem csak Asperger személyét illetően, hanem általánosságban a náci ideológiára épülő gyermekpszichiátria kegyetlenségeire is rámutat.

A fát és az erdőt is feltárja előttünk a könyv

Habár a könyv címéből is következik, hogy a központi téma az autizmus fogalmának kialakulása és Asperger ebben betöltött szerepe, az író mindezt a második világháború alatt aktuálisan fennálló szellemiség és gondolkodásmód, politikai történések hálójában helyezi el. Részletesen leírja, hogy a náci megszállást követően milyen volt Bécs és az ottani orvostársadalom légköre. Bemutatja a kor híres és elismert gyermekpszichiátereit, egyéb szakembereit, akikkel Asperger együtt dolgozott, vagy bármely módon hatással lehettek arra, ahogyan az autizmusról alkotott felfogását kialakította. Ezenkívül a könyv az autizmus fókuszán túl általánosságban is szól az akkoriban fogyatékosnak, „értéktelennek”, „képezhetetlennek”, „a társadalom számára haszontalannak” megítélt gyerekekről, akikkel az esetek többségében kegyetlenül bánt el a rendszer. Az írónő nagyon elegánsan oldja meg, hogy tágabb szemléletet adjon, miközben folyamatosan a szűk fókuszhoz, Aspergerhez és az autizmusfogalom kialakulásához kanyarodik vissza – ehhez kapcsol minden szálat, ami a könyv végére egy teljes képpé áll össze.

A nácizmus radikálisan kollektivista eszmerendszere

Amit az akkoriban valószínűleg autizmussal élő gyerekek és fiatalok megszenvedtek ebben az érában, az a nácizmus „gemüt” fogalma, amit az író részletesen körülír a műben. Röviden összefoglalva a „gemüt” azt a lelkületet jelenti, amellyel rendelkezve az adott személy építi a közösséget, beilleszkedik, kapcsolódik. A fasiszta életérzésnek nélkülözhetetlen részét képezte a társas kötődés. E célból jött létre például a Hitlerjugend és a Német Leányok Ligája nevű ifjúsági közösségek.

Az autizmus, lévén hogy ez a társas viselkedés és kommunikáció zavara, szemet szúrt a kor gyermekpszichiátereinek, és deviánsnak bélyegezték ezeket a gyerekeket. Akiken azt látták, hogy nem lehet őket a közösség szolgálatába állítani, illetve terhet jelentenének az államnak, azok a fiatalok nagy eséllyel végezték a kor legrettegettebb gyermekmegsemmisítő központjában. Ez volt a Spiegelgrund, ahol elhanyagolással és egyéb kegyetlen módszerekkel érték el az orvosok és nővérek, hogy ezek a gyerekek meghaljanak. Persze ez nem volt nyíltan kimondva, a halál okának általában a tüdőgyulladást jegyezték föl. A könyv abból a szempontból is autentikus, hogy megszólaltatja ennek a központnak az egyes túlélőit, megismerhetjük a történetüket és nézőpontjaikat.

Számomra az a legmegdöbbentőbb, hogy a Spiegelgrundon dolgozó orvosok és nővérek nagy része nem úgy fogta fel a munkáját, hogy azzal bűnt követ el. Sőt, még néhány szülő is ezt látta az egyetlen megoldásnak, és köszönetet mondtak érte az orvosoknak. A kor náci szellemisége annyira átjárta az emberek gondolkodását, hogy a fogyatékossággal élő gyermekek forgalomból való kivonása teljes mértékben normálisnak és követendő példának tűnt. A gonoszság úgy volt jelen a mindennapokban, hogy az emberek meg sem kérdőjelezték, mivel abban az időben ez volt a status quo.

Az Aspergert övező ambivalencia

Asperger soha nem vett részt közvetlenül a gyermekgyilkosságokban, azonban karrierje virágzott a nácizmus idején, és számos gyermeket utalt át saját klinikájáról a Spiegelgrundra, ahol biztos halál várt rájuk – mindezzel Asperger is tisztában volt. Valójában az egész könyvön végigvonul a személyét illető ellentmondásosság. Soha nem lépett be a náci pártba, azonban cikkeiben, tanulmányaiban sokszor egyértelműen náci retorikát használ, és kifejezi egyetértését a gyermekeutanáziával kapcsolatban. Az autizmus magasan funkcionáló eseteiről pozitív hangvétellel, elismerően beszél. Kiemeli, hogy a gondolkodásuk különleges és kreatív, mindeközben a spektrum másik végén elhelyezkedő gyerekekről lemondóan és elítélően szólal meg. Az írónő még rengeteg, ezekhez hasonló kétoldalú tényt sorakoztat fel Aspergerről. Azt azonban kijelenthetjük, hogy neki is közvetett szerepe volt jó néhány (nem ismert pontosan, hogy mennyi) gyermek halálában.

Oldalakat lehetne még írni erről a könyvről, de úgy gondolom, hogy elöljáróban ennyit mondanék el róla. Annyi biztos, hogy olyan történésekre ad rálátást, amikről máshonnan nem sok eséllyel szereznénk tudomást – pedig szélesítik a látókörünket mindazzal kapcsolatban, ahogyan az autizmusról gondolkodunk, mind történelmi, mind (szociál)pszichológiai szempontból. Ugyanakkor az sem titok, hogy van pár súlyos oldal a könyvben, amelyek különösen megterhelők lelkileg. Sőt, az egész téma annak mondható, de az a véleményem, hogy fontos foglalkoznunk a történelemnek az ehhez hasonló, sötét foltjaival is.

Képek forrásai

https://images.app.goo.gl/wy8qRus3wzibhjuS8

https://images.app.goo.gl/Zoq6YsAYBK7XecQr5

https://images.app.goo.gl/gc5RT5Cgc8toSQtU6