Vendégszerzőnk az Együttható Egyesület támogatásával megvalósuló Erasmus+ program „Képességrobbanás” projektjének keretein belül került kapcsolatba szerkesztőségünkkel. A projekt az írásbeli kifejezésben való fejlődést tűzte ki célul, így hallgatói magazinunk természetesen örömmel biztosított teret és lehetőséget a megfogalmazott cél eléréséhez.

Vendégszerzőnk bemutatkozása:

Csenki Anna vagyok, oxigénhiány miatt sérült a mozgásom és nehezen érthető a beszédem. Jelenleg honlapfejlesztőként dolgozom, mellette angolul tanulok. Szeretek aktívan élni, programokat tervezni a barátaimmal, új embereket megismerni. Két csoportnak is tagja vagyok: az egyik az „Önállóan lakni, közösségben élni”, a másik pedig a „Here We Are” csoport. Úgy gondolom, hogy segítenünk szükséges a társadalomnak annak kapcsán, hogy jobban megismerhesse a fogyatékossággal élő embereket… Mert attól mindenki fél, amit nem ismer. Azért is vagyok ennek a két csoportnak tagja, mert szeretek közösségben lenni és összedolgozni másokkal, együtt gondolkodni. Van egy kiképzett mozgássérült-segítő kutyám, aki mindenhova elkísér engem és segít nekem a mindennapokban; például felveszi azokat a dolgokat, amiket leejtek, lehúzza rólam a kabátomat és a pulóveremet, vagy odahozza nekem, amit kérek, kidobja a szemetet, cipeli a kosarat. Ezek mellett segít abban is, hogy könnyebben tudjak kapcsolatot teremteni az emberekkel.

Anna egy igazán különleges programról számol be, érintve a személyi segítő szolgálat, a segítőkutyák jelentőségének témaköreit. A ma még szokatlan, sokak számára talán ijesztő „robotvilág” kapcsán fogalmaz meg előnyöket a fogyatékossággal élő személyek szemszögéből.

Csenki Anna beszámolója:

Papp Eszter – a “Képességrobbanás” projekt koordinátora – robotkiállításra invitált bennünket. Hm… mit nézzek én kiállított robotokon? Az inkább a fiúkat szokta érdekelni… És bumlizzak a városba, Budára? Viszont találkozhatok a többiekkel, ami tök jó!  Ám legyen… Hú, simán felszálltam a vonatra és a leszállás is könnyen ment. Szuper, most már a nagyja megvan, a metróba pedig csak begurulok. A lift is működik, nagyon király! Szép idő van és még az is belefér, hogy a Bikás parktól elsétáljunk az Etele Plázáig – legalább Bodza mozoghat.

A bejáratnál jót beszélgettünk a többiekkel, amíg megérkezett a csapat összes tagja. A pénztárnál Eszter elintézett mindent. Még lőttünk egy közös fényképet „Hurrá, itt vagyunk!” hangulatban, aztán belevetettük magunkat a robotvilágba.

Ahogy beléptünk, egy beszélő robot fogadott minket. Kicsit beljebb mentünk, ahol két önjáró robottal találkoztunk, amelyek jöttek-mentek körülöttünk. Kicsit aggódtam miattuk, de egyszer sem jöttek nekünk. Mondanom sem kell, Bodza még annyira sem tudta hova tenni ezeket az új élményeket, mint én. Mikor közel jöttek a robotok, megszagolta őket, amikor megmozdultak, kicsit hátra lépett és nézett rám kérdő szemekkel: „Ez most mi?”. Egy segítőkutya sok mindenre fel van készítve, de azért ez túltett minden eddigi helyzeten.

Kiállításra került egy asszisztens robot és a Star Warsból az R2-D2, C-3PO és Schwarzenegger vaskeze is. Miközben olvastuk az információs táblát és csodálkoztunk jobbra-balra, odalépett hozzánk Béla, a staff egyik munkatársa és mesélni kezdett a robotokról. Minden robotról elmondta, hogy mit érdemes tudni róla, mire használják és mire képes. Nagyon megkapó és érdekes volt, ahogy mesélt nekünk. Miért volt megkapó? Mert hihetetlenül közvetlen volt. Bemutatkozott mindegyikünknek, ahogy illik és minden kérdésünkre szívesen válaszolt. A válaszát pedig mindig annak irányította, aki feltette a kérdést. Még akkor is, amikor én kérdeztem és Aranka, a személyi segítőnk fordított az artikulációs nehézségem miatt. Az általános reakció ilyenkor, hogy a segítőhöz kezdenek el beszélni, neki válaszolnak, a fogyatékossággal élő személyt pedig mellőzik. A kiállításon akár hallássérült, akár mozgássérült személy, vagy nehezen beszélő társunk kérdezett, mindenki érdemben részt vett a társalgásban, ami számomra nagyon jó élmény volt.

Ahogy telt az idő, egyszer csak észrevettem, hogy Bodza, a segítőkutyám nagyon figyel valamit. Egy négylábú, némileg kutya formájú robot közelített felénk. „Ho-ho!” – nézett fel rám néha meglepődve. Hasonlít egy kutyára, de mégse az, ráadásul erőteljesen lépked, fel is tud állni két lábra. Bodzám kicsit tanácstalan volt és bizalmatlan. Izgalmas dolognak találta a látottakat, de tartott is tőle. Mikor közel jött, Bodza óvatosan megszaglászta, persze, azért pár lépés távolságot tartva. Ezek után az előbb említett kedves munkatárs hozott nekünk egy bábut, ami nemrég készült el 3D nyomtatóval. Körbeadtuk egymásnak, így mindenki jól meg tudta nézni a körülbelül hat órán át készült tárgyat. Teljesen úgy nézett ki, mint Groot A galaxis őrzői című filmből. Ezek után tempósabbra vettük a nézelődést, mert észrevétlenül elröppent az idő. Megegyeztünk, hogy ha tudunk, akkor még egyszer visszajövünk!

Azon is gondolkodtunk, hogy milyen jó lenne egy segítőrobot, aki a napi dolgokban segítene nekünk. Például ételek elkészítése, megmelegítése, reggeli kávé, tej, cukor… Ilyen apró dolgok, amik mozgássérültként nehezen megoldhatók. Akkor nem kellene ezért a néhány dologért személyi segítőt hívni, vagy másoktól kérni segítséget. Megspórolhatnánk azt az energiát és időt, hogy mi magunk megoldjuk ezeket a dolgokat. Gyakran meg tudjuk oldani az előbb felsorolt tevékenységeket is, csak sokkal több idő alatt, nagyobb energiabefektetéssel. Nem mindegy, hogy mennyi energiát visz el egy mindennapi dolog, és hogy ezek után mennyi marad a nap többi részére.

Köszönjük Csenki Annának és a projekt koordinátorának, Papp Eszternek, hogy tevékenységükbe betekintést nyerhettünk és, hogy magazinunkat színes beszámolójukkal gazdagították.

A további izgalmas tartalmaktól, a projekt megvalósításának részleteitől pedig csak egy KATTINTÁS választja el olvasóinkat.

A Bárczium továbbra is nyitott vendégszerzők írásainak közzétételére. Kíváncsian várjuk gyógypedagógia iránt érdeklődő, területen jártas, tapasztalati szakértő és érintett személyek megkeresését.