PATERNALIZMUS vs EMPOWERMENT a filmvásznon
Kié a hatalom? Segítő szakmánkban rögtön az elején szembetalálkozunk a kérdéssel: hogyan állunk a megsegítendő személyhez? A fogyatékossággal élő személyekkel való közös munka során elkerülhetetlenné válik a téma, amelyről a fogyatékosság megközelítésének modelljei és az esélyegyenlőségi mozgalmak mellett mindannyian untig hallottunk a gyógypedagógiai képzés első féléve során. A kurzusokon megtanultunk különbséget tenni a paternalizmus és az empowerment között, most lássuk, hogyan találkozunk velük a filmek világában!
A közös pont: jóakarat
Az 50 első randi c. romkom (Peter Segal, 2004) szépen elkülönítve mutatja be ezt a kétféle attitűdöt. A történet egy balesetre épül, amelyben a 30-as éveiben járó Lucy súlyos agysérülést szenved. Ennek következtében elfelejti a baleset élményét, ráadásul innentől kezdve rövidtávú memóriája minden reggelre törlődik, így az emléknyomok nem rögzülnek a hosszútávú memóriában (anterogád amnézia). Vagyis: Lucy minden nap a balesete napját ismétli az akkora tervezett tennivalóival. Családja mindent megtesz a boldogságáért, ami eleinte azt jelenti, hogy nem világosítják fel őt naponta a sérülésről, hagyják őt ugyanazt a napot újra és újra megélni, kitartóan színlelve eljátszák a lány emlékezete szerinti soron következő napot.
Cél: a szeretett személy jólléte, megvalósítás: megóvás -> ez a paternalizmus.
Jön a fordulat. A film második felében a környezet stratégiát vált, elmesélik Lucynak minden nap, mi is történt vele valójában, s a lány állapota tudatában új életet kezd.
Cél: a szeretett személy jólléte, megvalósítás: önrendelkezés biztosítása -> ez pedig empowerment.
Mindkét hozzáállás jóindulatból fakad, gyakorlóit alapvetően a személynek való segítség motiválja.
„Azt hiszed, már elég ügyes vagy, de nem”
Mivel a paternalizmus egy atyáskodó magatartás, a legjobb példákat a szülő-gyerek kapcsolatok szolgáltatják a gyermek korától függetlenül. Így ábrázolja kezdetben a Némó nyomában c. (Andrew Stanton, 2003) animációs film az ismert bohóchalcsalád apa-fia kapcsolatát. Itt beszélhetnénk túlóvó szülői mintáról, azonban belép a képbe a kacska uszonnyal „született” gyermek, Némó, ami pedig jelentősen fokozza a féltés mértékét. Mikor elérkezik az óceánmélyi iskolábalépés ideje, Pizsi, a féltő apa, ahelyett, hogy figyelembe venné gyermeke fejlettségi szintjét és igényét, és ennek megfelelően iskolába küldené őt, megpróbálja lebeszélni róla, inkább maga mellett tartaná még az általa biztosított biztonságban.
Ennél súlyosabb gondot jelent, mikor a felnőtt, magas támogatás igényű személyt tartják megszokásból gyermek szerepben, a fejlettségi szintje által indokolt önállóságtól megfosztva. Az empowerment épp ezt – a saját élet feletti döntés jogát – adja vissza az érintett személynek, vagyis biztosítja az önrendelkezését.
„Mama volt az egyetlen, aki úgy tudta elmagyarázni a dolgokat, hogy én is megértsem”
Oké, döntsön mindenki szabadon a saját élete felett. Ez a szabadság felkészítés nélkül azonban ’mit sem ér, a magára hagyás semmiképp sem tekinthető a támogatás helyes formájának. Forrest Gump (Robert Zemeckis, 1994) mamája ismeri intellektuális képességzavarban érintett fiát és annak képességeit, így magyarázatait könnyedén hozzáigazítja számára érthető módon, az élet dolgait érthetővé téve számára. Ezáltal teszi őt képessé a döntéshozatalra.
Az egyforma hozzáférhetőség biztosítása pedig társadalmi felelősségünk. A szolgáltatásokon és a fizikai szükségleteken túl az információra ez éppúgy érvényes. 
„Nagyon büszke vagyok rá”
Hová helyezzük a fókuszt a támogatásban? Csupán a hiányosságokra, mint Pizsi a kacska uszonyú fia esetében, vagy az erősségeket is számba vesszük? Egy erősségközpontú gondolkodást mutat be a Sebezhetetetlen c. akció thriller (M. Night Shyamalan, 2000). Egy visszajátszásban belelátunk az üvegcsontú főszereplő gyermekkorának egy részletébe, mikor is az édesanyja bátorítja őt, hogy a betegsége feletti elkeseredés helyett válasszon célt, elfoglaltságot magának, például a képregényolvasást.
Az anya tisztában van fia nehézségével, mégsem pusztán erre tekint, hanem a benne rejlő lehetőségekre, s ezeket szándékozik előhívni. Ezen erőforrás felhasználásával főszereplőnkből képregénygyűjtő válik a történetben. Ilyen esetben nem csupán a fentihez hasonló elismerő szavakat kaphat az egyén az édesanyjától, hanem – ami még többet ér – építheti saját önbecsülését a fókusz sikeres áthelyezésével, ami továbbhajthatja őt a fejlődésben és az életben.
„Bizalom és egyenlőség szükségeltetik”
A király beszédében (Tom Hooper, 2010) adott egy beszédhibás királyi sarj és egy határozott elképzelésekkel rendelkező logopédus. Mikor megegyeznek a majdani Vl. György király kezelése megkezdésében, a terapeuta rögtön az elején leszögezi, hogy a sikeres kezelés nélkülözhetetlen feltétele a bizalom és az egyenlőség lesz.
Bár jelen esetben ez a kijelentés az uralkodóval szemben tanúsított illemszabályok áthágására vonatkozó engedélykérés (úgy mint a keresztnéven szólítás), átlagembereknél is kulcsként szolgálhat. Betartásuk az egész együttműködésnek alapot adhat. Csak akkor képesek partneri kapcsolatot kialakítani a felek, ha a pácienst, barátot, rokont önmagával egyenlő embernek tekinti a segítői státuszban lévő fél. Amennyiben a felek egyenlőek, megbeszélhetik a felmerülő kérdéséket a maguk módján, s ha bíznak egymásban, jó eséllyel meg is teszik.
A felsorolás első filmje a kétféle attitűd közös mozgatórugóját jeleníti meg. Ha a támogató valóban a támogatott érdekeit tartja szem előtt, remélhetőleg hajlandó lesz figyelembe venni a támogatás többi pontban felsorolt szempontjait. A bizalom és az egyenlőség pedig azt a légkört teremtik meg, amelyben ez a változtatás biztonságosan megtörténhet, s a döntés hatalma annak a kezébe kerülhet át, akit az veleszületett jogánál fogva megillet.
Forrás, képek forrása:
