2020. augusztus 30-án a Magyar Közlönyben jelent meg egy kormányrendeleti módosítás, aminek az értelmében a gyógypedagógusi-munkakört óvónői, tanári és tanítói oklevéllel rendelkezők is betölthetik. Sok helyen hallhattunk erről, sokféle értelmezésben, de vizsgáljuk meg most kicsit mélyebben, hogy mit is jelent ez, és milyen problémákat érint.

Egy meglévő gyakorlat legitimizálása

Országos szinten a hiányzó gyógypedagógusok számát a legtöbb sajtóorgánum ezer körülire becsüli. Ha valaki felmegy a közigállás oldalára, vagy böngész kicsit az álláshirdetések között, láthatja, hogy mindig vannak hirdetve gyógypedagógusi pozíciók, és nem feltétlenül járnak sikerrel a pályázatkiírók. Természetesen ilyen esetekben nem az történik, hogy például ha az adott speciális csoportból nyugdíjba ment a gyógypedagógus, és nem sikerült mást találni a helyére, akkor annak a tanulóit szépen hazaküldik szeptember elsején, hogy „kedves szülők, elnézést, de nem tudjuk a gyermekük ellátási kategóriája alapján megkívánt személyi feltételeket biztosítani intézményünkben, tessék szépen hazamenni!”. Nem, hiszen tankötelezettség van, a gyermekek továbbra is odajárnak. Sokszor a gyakorlatban a korábbi napközis pedagógus, délutános óvodapedagógus kapja meg a csoportot. A szülők elmehetnek dolgozni, a gyermekek felügyelet alatt vannak, az adott pedagógusnak pedig valahogy eddig is lepapírozták, ha ilyen helyzet állt elő. E művelet adminisztrációja sokszor nem egyszerű, és az ezzel való bajlódást mindenképpen megoldja a bevezetett rendeleti módosítás: terhet vesz le a munkáltatók válláról, egy kicsit megkönnyíti a tankerület működését.

Kompetencián innen és túl

A felvázolt kis történet után óhatatlanul bennünk marad a kérdés: mi történik eközben a csoportban, mi lesz a sajátos nevelési igényű gyermekekkel? Erre a válasz legalábbis egy kérdőjel, ami valljuk be, nem túl megnyugtató. Óvónők, tanítói és tanári diplomával rendelkezők a szűk családi és baráti körömben is vannak, és mindegyiküket a szakterületükön nagyon tájékozottnak és lelkiismeretesnek ismertem meg. Azt feltételezem, hogy ez a fajta szakmai igényesség a hasonló végzettséggel rendelkezők nagy részére ugyanígy igaz, viszont egy sajátos nevelési igényű gyermekről való gondoskodásra így sem lehet felkészülve annyira, hogy ezt a megfelelő szakirányú gyógypedagógusnak minimum a tanácsadása nélkül szakszerűen ellássa. Ez teljesen rendben van, hiszen a két szakmának más a kompetenciaköre. Illetve rendben lenne, ha nem lenne szükség emberhiány miatt a kompetenciakör átlépésére, ám az így végzett munkának a minősége sajnos nem biztosított. Ebben az esetben egy alapvető gyermekjog teljesülése válik bizonytalanná: a fogyatékossággal élő gyermekek különleges gondoskodáshoz és segítéshez való joga.

De mikor valósul meg a különleges gondoskodás? Első ránézésre nincs feltétlenül különbség a szakszerű gyógypedagógiai munka és a kényszerűségéből végzettség nélkül elvállalt munkakör ellátása között. Gyerekek ülnek egy csoportban, játszanak, feladatoznak, mesét olvasnak, esznek-isznak, a nap végén épségben hazaérnek: úgy tűnhet, minden rendben. Aki viszont szakmailag szemlélődik, nemcsak ezeket a pontokat szeretné kipipálni, hanem annak a teljesülését is várja, hogy a gyermekek folyamatosan hozzá legyenek segítve a fejlődési potenciáljuk maximumának eléréséhez. Ehhez van szükség arra a négy évnyi anatómiai, pszichológiai, pedagógiai, általános és szakirány-specifikus gyógypedagógiai ismeretre, ami a sajátos nevelési igényű gyermekek megsegítésére való képesség és szakmai tudás elsajátítására (is) irányuló képzés során megszerezhető.

Terézanya, te vagy az?

Gyógypedagógus hallgatóként sokszor tapasztaltam, hogy ha valaki megtudja, mi a választott szakmám, elkezd sóhajtozni, hogy ez „micsoda lelki nagyságra vall” vagy: „ő ezt nem tudná csinálni”. Ezekben a megjegyzésekben nem azt érzem, hogy az elsajátítandó komplex tudásanyagot sokallnák, hanem azt a benyomást kelti bennem, hogy a társadalmi tudat szintjén egyfajta karitatív munkaként jelenik meg a gyógypedagógia. Erre magyarázat lehet, hogy sokan nem tudatosítják: ami régen „elesettek segítése” volt, arra ma már kiépült egy összetett, tudományos alapú szakma a társadalmi részvételükben akadályozott állampolgárok participációjának növeléséért. Másrészt a gyógypedagógusok jelentős része köznevelésben dolgozik, így a közalkalmazotti bértábla is hozzátartozik a róluk kialakult képhez. Ezek a bérek köztudottan nem túl magasak, tehát a végzett munka alacsony díjazása is hozzátehet a „jótékonykodás”-asszociációhoz. Mindez – bár kedveskedő megjegyzéseket kapok érte a néniktől a buszon – a gyógypedagógiának, mint szakmának rontja a presztízsét. A jelenségen pedig csak súlyosbít egy olyan kormányrendeleti módosítás, ami megkérdőjelezi a gyógypedagógiai szakértelem szükségességét.

Összegzés

Az, hogy mostantól óvónők, tanítók és tanárok törvényesen tölthetnek be gyógypedagógus-munkakört, megkönnyíti a tankerületek és a munkáltatók számára, hogy betöltsék az üres állásokat, vagy eddigi, adminisztratív szempontból problémás megoldásokat leegyszerűsítsenek. Statisztikai szinten a rendelkezés hozzájárulhat a gyógypedagógus-hiány csökkenéséhez. Másfelől viszont az eltérő bánásmódot igénylő gyermekek fejlődése ilyen körülmények között nem feltétlenül biztosított, ami hosszútávon kihathat az érintett és környezetének az életminőségére, valamint alapvető jogokat sérthet. Mindemellett az a véleményem, hogy ha a cél a gyógypedagógus-hiány tényleges redukálása, hosszútávon talán célravezetőbb munkakörök felpuhítása helyett azoknak a pályán tartása, akik valóban rendelkeznek a megfelelő támogatás nyújtásához szükséges végzettséggel.

Írta: Szücs Anikó