Bárczi arcai, Kultúra

„Nincs is jobb annál, mint mikor egy vizsgaidőszak közepén leülök, és kikapcsolok minden mást; csak az ecset van, a festék, a vászon és én” – Virtuális Kiállítás Hunyadi-Kóbor Zitával

Hunyadi-Kóbor Zita vagyok, 20 éves, a Bárczi harmadéves logopédus hallgatója. Jelenleg vidéken, Csornán élek a családommal, Budapesten pedig egy egyházi kollégium lakója vagyok.”– mutatkozik be nekem beszélgetésünk elején Zita. Ő a harmadik lány, igazi bárczis arc, aki úgy döntött, szívesen megmutatná a tehetségét Nektek. A természet adta kincsekből készített ékszerek, illetve a merész, csodálatos smink-kreációk után ez alkalommal egy számomra nagyon kedves művészeti ággal ismerkedünk meg – ez pedig nem más, mint a festészet.

„Kiskorom óta vonz az alkotás, a vizuális művészetek számos formája. Gyerekként gyakran készítettem magamnak játékokat, szobrászkodtam, társasjátékokat gyártottam, apró (és kevésbé apró) épületeket és állatfigurákat készítettem. Ebben mindig segítségemre voltak a kreativitást nagyra értékelő szüleim. Mindkettőjükkel sokat barkácsoltam, festettem, rajzoltam, rengetegszer készültek az egymásnak adott ajándékaink saját kezűleg, melyek mindig megbecsült helyet kaptak a lakásban. Talán ennek is köszönhető, hogy később is megmaradt ez a rajongásom, általános iskolában a rajzszakkör tagjává és a különböző rajzversenyek állandó résztvevőjévé váltam. Középiskolai éveim alatt kezdtem el aztán apukám finom irányításával felfedezni a különböző technikákat és témákat, azóta pedig autodidakta módon igyekszem továbbképezni magamat minél több területen.” – meséli Zitának – akinek családjában a művészet nem idegen-, volt kitől örökölnie a tehetségét.

„Az alkotás iránti szenvedély nálunk családi vonás: apukám, Kóbor Attila és nagyapám, néhai Kóbor István festőművészektől láttam és lestem el az önkifejezésnek ezt a módját, a művészet szeretetét. 2020-ban megadatott a lehetőség, hogy velük együtt az én képeim is szerepelhessenek egy közös kiállításon. Bár a járványhelyzet közbeszólt, és csak néhány napig lehetett látogatni a három generáció festményeit felvonultató tárlatot, szerencsére a megnyitót még vendégek jelenlétében tudtuk megtartani. Hatalmas megtiszteltetésnek éreztem, hogy életem első kiállításán az ő munkáik mellett mutatkozhattam be.”

Bucsin-tető vihar után

Zita jelenleg leginkább rajzol, illetve különböző technikákkal fest. Olajjal, akvarellel és pasztellel is dolgozik, s számtalan kép sorakozik az otthoni műtermük falain.

Mindig is imádta a csendéleteket, tájképeket és életképeket, azonban nemrégiben beleszeretett a kisállatportrék és az emberrajzok készítésébe is.

Margaréták

Ahogy nézem ezeket az alkotásokat, egyre inkább látom, hogy mennyi szeretettel és odaadással készültek ezek a csodálatos képek. Nem csak egy tájat, vagy egy múltból vett emlékképet látok, hanem a képen, vagy inkább a képben látom Zitát magát is. Mint kiderült, ez nem is olyan véletlen, hiszen Zita törekszik arra, hogy minden képébe belevigye egy kicsit azt, ami ő maga.

Dunai pihenő

„Nagyon szeretek kirándulni, ahol sokszor készítek fotókat. Ezeket aztán otthon előveszem, és felidézve az ott átélt benyomásokat, hangokat, illatokat, megfestem. Így készült például a legtöbb erdélyi tájat ábrázoló képem, ez a dunaparti kutyasétáltatás emlékét őrző olajfestmény (melynek egy részlete látható a fotón), vagy a Sopron-projekt darabjai.”

Tűztorony I.

S hogy mi minden lehet a művészet, mi mindent jelenthet egy kép megrajzolása vagy megfestése egy embernek, s főleg mit vált ki belőle ez a folyamat, arra Zita munkája tökéletes példa. Kikapcsolódás, terápia, vagy önkifejezés – ezek mind megvalósulhatnak az alkotófolyamat során.

Paprikák

„Ha egy szóval kellene jellemeznem azt, amit csinálok, akkor talán a feltöltődést mondanám. Nincs is jobb annál, mint mikor egy vizsgaidőszak közepén leülök, és kikapcsolok minden mást; csak az ecset van, a festék, a vászon és én. Igyekszem egyszerű, a valósághoz hű képeket készíteni, de persze mindebbe belevinni azt, aki én vagyok.”– mondja Zita, aki számára a művészet segítségül is szolgált már.

Emlék

„Szeptemberben elveszítettem a kiscicám, aki nagyon közel állt hozzám. Egyik kedvenc fényképemet alkottam róla újra színes ceruzákkal. Amellett, hogy az íróasztalomra nézve Müzli így mindig eszembe juthat, maga a rajzolási folyamat sokat segített nekem elvesztésének feldolgozásában is.” – meséli Zita.

Zita a festés mellett számos egyéb művészeti ággal is megpróbálkozott már. A karácsony közeledtével például nem csak mézeskalácsokat, de karácsonyfadíszeket, ajtódíszeket, kopogtatókat is készít, apró falapocskákból, melyekre számtalan, hozzá közel álló mintát fest, rajzol.

A csornai néptánciskolában eltöltött 12 évemre nem csak karácsonyfadíszekkel, de konkrét eseményeket, fellépéseket visszaidéző rajzokkal is emlékezem. Ezt például egy fotó alapján örökítettem meg olajpasztellel (a bal oldali alak én vagyok, a másik pedig egy barátnőm).

Pántlika hangulat I.

Beszélgetésünk végén azt kérdeztem Zitától, hogy mit tanított számára a művészet.

A művészet türelemre tanított. Bár az alkotási folyamatot legtöbbször élvezem, sokszor azért ülök le, hogy jól érezzem magam benne, de nagyon maximalista vagyok magammal szemben, így a végtermék is sokat számít nekem.

Számtalanszor előfordul, hogy többet várok el magamtól, mint amire az adott pillanatban képes vagyok, és elégedetlenséggel tölt el az, amit csináltam. Ha azonban végignézek az évek munkáin, rájövök, hogy rengeteget fejlődtem. Minden képemmel több lettem, leszek, és bár lassan, de biztosan lépkedek afelé, akivé, és amilyenné válni szeretnék.

Mindig jön egy-egy újabb ötlet, gondolat, belevágok egy-egy új projektbe, és a sok gyakorlás gyümölcse végül beérik, csak türelem kell hozzá. Türelem, és persze sok befektetett idő és energia. Rövidebb távú céljaim közt jelenleg nagyobb méretű olajképek készítése áll, és az elmélyülés a színes ceruza rajzok világában. Szeretném végre az Instagram oldalamat is is rendszeresen használni, és egy apukámmal közösen üzemeltetett webshopon is gondolkozom. Ha pedig távolabbra tekintek, az álmaim közt szerepel egy apró kis galéria is, melyet mi ketten vezetünk, apa és én.