avagy: milyen lehet kontroll nélküliként élni egy kontroll nélküli rendszerben?

Mindannyian ismerjük azokat az árva gyermekekről szóló filmeket, amikre egy nagy adag papírzsepivel érdemes készülni, hiszen borítékolható a happy end: a megható feloldása minden problémának. Nos, a valóságban ez nem feltétlenül így néz ki: az árva gyermekek gyakran nem is a szó klasszikus értelmében árvák, hanem mögöttük van egy bonyolult, akár többgenerációs traumákkal és nehézségekkel küzdő család, ami viszont egy bizonyos módon megszabott feltételek szerint nem tud, vagy nem akar gondoskodni róluk. A boldogság pedig jócskán várat magára a történetükben, és ez különösen igaz azokra a gyermekvédelmi ellátottakra, akik speciális szükségletű – tehát valamilyen neurotikus, pszichotikus, disszociatív tünetegyüttest mutató, esetenként szerhasználó – „deviáns” gyermekek. Az ő gondozásuk a magyar gyermekvédelmi rendszerben hivatalosan csak intézményes keretek között lehetséges, ami azonban az esetek többségében nem jelenti azt, hogy a speciális fejlesztésre szorulók meg is kapják a szükséges segítséget. Sőt, sajnos sokkal inkább az a jellemző, hogy a kijelölt intézmények sem tudnak nagyon ezekkel a gyermekekkel mit kezdeni, így a szakemberek otthonról otthonra küldik őket, reményvesztetten várva, hogy végre kiöregedjenek ezek a problémás fiatalok a rendszerből, de legalábbis büntethető korúvá váljanak.

De mi mást lehetne tenni? Miért alakul ki ez a helyzet? És mit jelent mindez a gyermek és az őt ellátó szakemberek számára? Ezekre a kérdésekre próbálok választ adni a továbbiakban egy remek film bemutatásával – amit minden téma iránt érdeklődőnek melegen ajánlok -, és a magyarországi gyermekvédelmi rendszerbe nyújtott bepillantással.

Na, a Kontroll nélkül (Systemsprenger) erősen kilóg a fentebb említett szirupos filmek sorából. Nora Fingscheidt a németországi gyermekvédelem különböző területein végzett két éves kutatómunka után rendezte meg filmjét, melyet 2020-ban Oscar-díjra jelöltek. Kutatása során a rendszeren kívül rekedő, abba sehogy sem beilleszthető gyermekekkel és a velük foglalkozó szakemberekkel igyekezett minél több időt eltölteni, hogy számos valós eset darabjaiból, mintegy kollázsként összeállítsa filmje forgatókönyvét. Bár a speciális ellátást igénylő gyermekek a statisztikák szerint Németországban (is) legtöbbször fiúk, és gyakran kisebbségi származásúak, a rendezőnő minden prekoncepciótól lemeztelenítve a jelenséget, egy tejfölszőke kilencéves kislány (Helena Zengel) figurájának történetén keresztül mutatja be azt nézőinek.

A filmben szépen kirajzolódnak a gyermekvédelmi ellátottakra jellemző traumák: egy korai, de legalábbis a családi szocializáció során bekövetkező bántalmazás okozta lelki sérülésből indulnak ki a gyermek problémái, melyek ez esetben főleg indulatkezelési nehézségekben, önmagát és másokat is veszélyeztető dührohamokban nyilvánulnak meg. Ezt az édesanya nem tudja kezelni, két másik gyermeke mellett pedig nem tudja vállalni a speciális nevelés jelentette nagy feladatot, így Benni, a főszereplő kislány átéli a családi közegből való kiszakadás, a nevelésbe vétel traumáját. Ezután az intézeti élettel kell szembenéznie, ami még Nyugat-Európában sem tudja pótolni a családban kapott gondoskodást, mindamellett, hogy még a nevelőszülőknél való elhelyezés is próbára teszi egy gyermek pszichéjét.

Akkor pedig különösen megterhelő mindez, ha az elhelyezés a jelentkező problémák, nem lankadó dührohamok, az egyre kezelhetetlenebb agresszió miatt nem tud egy állandó, biztos pont lenni, hanem folyamatosan változik. Újra és újra adaptálódnia kell a gyermeknek, és ezzel egy nehezen megtörhető ördögi körbe kerül. Benni kísérése az őt ellátó szakembereknek is megterhelő lelkileg (és fizikailag): jól látják, hogy a kislány végsősoron egy gyermek, aki arra vágyik, hogy szeretve legyen és játszhasson – és ezért egy kilencévest nem lehet felelősségre vonni vagy hibáztatni. Benninek az egyre emelkedő gyógyszeradagok helyett valószínűleg egy biztos pontra lenne szüksége, de édesanyjának nincs lelki és fizikai kapacitása arra, hogy ezt megadja neki, a szakemberek részéről pedig ez a gyermek által vágyott formában nem tud megvalósulni, hiszen mindeközben tartani kell a szakmai határokat.

A film történetvezetése nem követi a klasszikus moziktól megszokott ívet – spoiler alert! -, sokkal inkább a valóságra emlékeztet: a parttalanságra, a felébredő és kihunyó remény körbe-körbe járására, amitől összeszorul az ember szíve. Mert ezek a sorsok folyamatosan jelen vannak: amikben a megváltás, a csoda, amit várnánk, elmarad – jól mutatva, hogy ilyesmi az életben nem nagyon fordul elő. A gyermekvédelmi munka nem feltétlenül látványos, hanem lassú, és sok-sok türelmet igénylő: szakemberek számára a gyermekekkel és saját magukkal szemben is. Mert előfordulhat, hogy azzal szembesülnek, hogy a legnagyobb jó szándék mellett sem jelenthetett előrelépést a befektetett munkája. A gyermekvédelemben ezt fel kell tudni dolgozni, de mindemellett ennek a tapasztalatnak a lehetőségek szerinti leghatékonyabb megelőzése is fontos lenne.

A filmben jól fizetett, változatos profilú szakemberek, jól felszerelt helyszíneken, átgondolt módszertannal igyekeznek segíteni Benninek. A magyarországi gyermekvédelemből ezzel szemben esetenként hiányzik, illetve nehézkes a megfelelő finanszírozás, a bérek alacsonyak, ez pedig a szakmai tudás ellátórendszerbeli jelenlétére is negatívan hat. Így a szakemberek körében a gyermekjogokra és a gyermekvédelemben használatos módszertanra vonatkozó tudás esetleges, ha történik is fejlesztés, sok esetben hiányzik belőle egy kidolgozott és egységes szakmai alap. Márpedig ezzel nem csupán a rendszer szolgáltatásainak minőségfelméréséből származó statisztikái romlanak: szakemberek égnek ki, és emberi sorsok pecsételődnek meg örökre. A Benni helyzetében lévő, súlyosan traumatizált gyermekek számára még egy flottul működő ellátórendszerben is nehézkes az előrelépés, a – legalább ideiglenes – sikerélmény és fejlődés; de egy szegényesen strukturált és finanszírozott rendszerben ez szinte lehetetlennek látszik. Az ellátás minőségének alapjaiban történő javulásáig csak az elhivatott szakemberek lelkiismeretében, és főként lelki erejében bízhatnak ezek az alulkontrollált rendszernek kiszolgáltatott, alulkontrollált gyermekek.

Szakirodalom:

Rácz A.: A kvázi-professzionális gyermekvédelem. Kapocs 2009. VIII. 3. pp.48-57.

Rácz A.: Gyermekvédelemben nevelkedettek helyzete a kutatások tükrében. In. Gyermekvédelemben nevelkedettek társadalmi integrációs esélyei (szerk. Rácz Andrea) Rubeus Egyesület, Budapest, 2012. pp. 13-34.

Speciális Ellátás Szakmai Műhely tanulmánya, Budapest Főváros Önkormányzatának Módszertani Gyermekvédelmi Szakszolgálata, 2011.