Színészből gyógypedagógus – Interjú Hidvégi-Magyar Tímeával

A szeptemberi Orientációs Napok egyik programján, a szerda esti Pub Quiz után találkoztam először Hidvégi-Magyar Tímeával, aki egyedüli levelezős hallgatóként vidáman itta a sörét, amikor mellé ültem. Szívesen emlékszem vissza arra a beszélgetésre, hiszen egy sokszínű, energikus és felettébb érdekes nőt ismertem meg, akinek életútját és szemléletét szeretném megosztani hallgatótársaimmal.

Bevezetésül álljon itt egy idézet egy jóval korábbi interjúból, amelyben az akkor színésznő Tímea arra a kérdésre válaszol, hogy a gondolkodása vajon mennyiben hasonlít a kortársaiéhoz. „Egy alföldi parasztlánynak tartom magam. Nagyszüleim parasztemberek voltak, s én kislányként sokat tartózkodtam náluk Izsákon. Ez a paraszti világ elsősorban tartást adott, és józan gondolkodásra, tisztességre nevelt. Ez az az alap, ami meghatározza magatartásomat, gondolkodásomat. Erre az alapra lehet építeni a tudást, de a lényeg, hogy ne legyünk gyökértelenek. Szerencsére élnek még olyan mesterek – sajnos egyre kevesebben –, akikre fel lehet nézni, akik az elkötelezettséget, a tisztességet és a szolgálatot képviselik.”

Először is, kérlek, mesélj egy kicsit magadról.

Színésznőként maradtam Magyar Tímea, hivatalosan már Hidvégi-Magyar Tímeának hívnak, ezen a néven tanulok a Bárczin szeptember óta. Van egy diplomám a Színház- és Filmművészeti Egyetemről, drámainstrukor szakon végeztem színjátékos szakirányon. Egyébként jártam még az egri főiskolára is magyar szakra, ahol drámapedagógiára specializálódtam. Ezt ugyan nem fejeztem be, de négy elvégzett félévet fel tudok mutatni. Mindemellett 14 évig aktívan színházi színésznőként dolgoztam. Forgattam is, szinkronizáltam is, de nem sokat. Szász Attila Örök tél című filmjében volt egy kisebb szöveges szerepem, különböző reklámokat csináltam, illetve napi sorozatokban volt, hogy egy-egy epizódban szerepeltem. Tehát a film kevésbé volt jelen a pályámon. Azóta született két gyermekem, akikkel jelenleg otthon vagyok.

Melyik színházakban találkozhattunk veled?

A kecskeméti színházban kezdtem 18 évesen. Ott játszottam két évadban egy-egy szerepet, utána a Pesti Magyar Színházban voltam stúdiós három évig. Majd Sopronba szerződtem, ahol hat éven át voltam társulati tag. Végül fölkerültem Budapestre, ahol a Turay Ida Színházban játszottam éveken át. Ez egy utazó társulat, tehát rengeteget voltunk úton. Azt hiszem, az összes létező művelődési házban játszottam, és volt egy rekordom: az egyik hónapban 36 előadásom volt összesen. Illetve három évadon át vendégként játszottam a József Attila Színházban is.

Megemlítenéd néhány főbb szerepedet?

Azt mondanám, hogy a fő csapásvonal a klasszikus, drámai, fiatal női szerepek. Shakespeare-darabokban játszottam Opheliát, Júliát, voltam Melinda a Bánk bánban. Egyik nagy kedvencem Sarkadi Elveszett paradicsomában Mira szerepe volt. Továbbá – ez még viszonylag a pályám elején volt – a Tordy Géza által rendezett Három nővérben Irinát alakíthattam. Mindezek mellett rengeteg gyerekelőadásban is szerepeltem. Természetesen én voltam Hófehérke… Mondjuk a Csipkerózsikában nem én voltam a címszereplő, ott a kis kukta voltam, meg tündér. Mindig élveztem, amikor egy kicsit ezekből a – szakmán belül úgy szoktuk mondani – „májbajos” szerepekből kiléphettem. Nagy kedvencem volt például A suszter manóiban Gombocska figurája, aki egy kék hajú, szeleburdi, szellemileg kissé korlátozott, de nagyon szerethető kis manó.

Rám alapvetően jellemző, hogy a külsőm a tényleges koromnál fiatalabb külső. Most nem tudom, talán kezd összeérni, de mindig fiatalabbnak néztek, és emiatt kislányként kezeltek. Miközben én már tinédzserkoromban érettebben gondolkoztam, kicsit talán koravénebb is voltam a társaimnál. Éppen ezért, amikor már elmúltam harmincéves, és még mindig a kislányt meg a 16 évest játszottam, kezdtem unni. Belsőleg tragikának éreztem magam, kívülről meg naivakülsőm volt. Ez okozott egy kis zavart, ami nem feltétlenül baj, mert a diszharmónia szerintem sokszor izgalmasabb, mint amikor egy az egyben valaki valamilyen. A kérdés az, mennyire bátran bíznak rád különböző szerepeket, vagy megtartanak-e egy skatulyában.

• 

• 

Karunkon gyakran megfordulnak pedagógus, illetve más segítő szakmákban már tapasztalattal rendelkező hallgatók, az előadó-művészeti előélet azonban meglehetősen ritkának mondható. Mégis hogyan lesz színésznőből gyógypedagógus?

Visszamegyek oda, hogy a színészet hogyan alakult nálam. Nem abból indult, hogy én legyek a középpontban, és engem nézzenek, rólam szóljon minden. Sokkal inkább az motivált, az volt az érdekes, hogy ami bennem van, azt át tudjam adni. Hogy valamit közvetítsek, és azzal adjak másoknak. Tehát ilyen értelemben a színház is egyfajta gyógypedagógia. Ha van egy olyan darab, egy előadás, amely valakit megérint, vagy éppen olyan élethelyzetben van, ami összecseng az ő életével, az is egyféle terápia. Sőt továbbmegyek, a próbafolyamat – amit mindig nagyon élveztem a színházban –, azt gondolom, nagyon érdekes önterápia. Tehát az, hogy miként küzdöd le saját magad, hogy hogyan jutsz el A-ból B-be, hogyan küzdöd le a félelmeidet, a gátlásaidat, hogy megy át rajtad az a szerep, hogy hogyan felelj meg annak, amit a rendező szeretne, amiről szól a darab, az is egyfajta nagyon érdekes pszichológiai folyamat.

Egyrészt, gondolom, sejthető, hogy aki színésznő, az vélhetően a logopédia iránt érdeklődik leginkább, ami nem feltétlenül van így, de nálam ez a helyzet. A tanulmányaim során többször találkoztam logopédiával, beszédtechnikával. Most vagyok 36 éves, van két gyermekem, és valahogy most, hogy úgy döntöttem, szakmát váltanék, visszatérek a gyökerekhez. Pont megtaláltam egy 18 éves irományomat, amelyen az áll, mi érdekelt akkoriban. Persze ott volt már a színészet is (mivel 18 évesen már játszottam színházban), de rá volt írva az is, hogy óvónő, meg az is, hogy gyermekgyógyász, és ott állt még az, hogy gyógypedagógus. Ez valahol mindig bennem volt.

A gyógypedagógus-képzésnek fontos része a művészetpedagógiai alapismeretek elsajátítása, amelynek során az oktatóink igyekeznek minél élményközpontúbbá, gyakorlatiasabbá tenni a kurzusokat, amelyek között dramatikus elemek is megjelennek. Te miként élted meg a színházi munkával járó folyamatos átalakulást, és mit gondolsz, ez milyen kapcsolatban állhat a gyógypedagógiával?

Nekem magánemberként teljesen mindegy, hogy éppen milyen lelki problémám van, milyen krízisben vagyok, a színházban valahogy eltűnt. Ugyanis kijátszod magadból. Emlékszem, hogy amikor éppen magánéleti problémákkal kínlódtam, közben a színpadon szárnyaltam. Ez akkor egy nagyszerű terápia volt. Időnként most is érzem, hogy milyen jó lenne, ha még aktívan színészkednék… Tehát, kicsit önző módon, a színpad azért erre is jó nekünk, színészeknek, hogy ami aktuálisan foglalkoztat, azt el tudjuk arra az időre felejteni. Az ember magára is rácsodálkozik. Volt olyan, hogy felhőtlenül boldog voltam a magánéletemben, mégis akkor folyt Opheliaként legjobban patakokban a könnyem, és fordítva. Nem az van, hogy én most éppen nagyon rosszul vagyok, és a drámai szerep megy jobban, hanem pont ellentétesen működik. Legalábbis nálam így volt.

Úgy éltem meg, hogy az ott nem én vagyok. Persze én vagyok, mert átadom a testemet, az agyamat, a lelkemet, én beszélek… De közben akkor az egy másik entitás. Konkrétan volt olyan előadásom, hogy fizikailag voltam rosszul, de ameddig a színpadon a jelenetem tartott, addig nem éreztem. Előtte-utána igen, de amikor fent álltam a deszkán, akkor elmúlt.

A többszörös személyiséghasadás esetén történik hasonló dolog az emberrel. Míg az egyik személyiség például csak szemüveg segítségével képes elolvasni az újságot, addig, mikor a másik személyiség van „színen”, ugyanaz a test megszűnhet produkálni a látásproblémát.

Van a színészlélektannak is ilyen tudományos megközelítése. Az egyik például konkrétan azt állítja, hogy veszélyes színésznek lenni, mert minél inkább magadra öltöd a különböző személyiségeket, annál inkább eltűnik a civil éned. Annyi lelket, annyi személyiséget adsz ki magadból, hogy közben az, aki civilben vagy, kezd eltűnni. Van benne igazság.

Sok színésznek ez a tragédiája. Zseniális színészek, de lemegy a függöny, és nem tudnak hazamenni, mert egyszerűen nem tudnak kilépni abból a szerepből, nem tudnak a civil életben mit kezdeni magukkal. Sok mindent láttam már 18 évesen. Láttam, hogy ez a színház nagyon szép dolog, de azt is láttam, hogy mennyi boldogtalan ember dolgozik benne. Civilben boldogtalanok. És még az olyanok is, akik amúgy jó helyzetben lévő, vezető színészek voltak. Talán emiatt is van, hogy most pályát módosítok. Csodálatos szakma, de eljutottam arra a pontra, hogy már nem mindenáron csak ezt akarom csinálni.

Visszatérve a dramatikus elemekhez, azt gondolom, hogy ezt gyakorlatilag mindenhol kéne használni. Az oktatásban, a pszichológiában, az emberi kapcsolatokban, a munkahelyeken, és sokkal egészségesebb lenne a társadalom. Nem lenne ennyi frusztráció.

Nemrégiben részt vettem itt az egyetemen Novák Géza Bevezetés a művészetalapú módszerekbe kurzusán. Nagyon érdekes volt, hogy az elején felnőtt, többségében családanyák kissé zavarban voltak, de végigmenve az alapozó drámapedagógiai gyakorlatokon az óra végére gyermekké változott mindenki, és felszabadult. Egy csoporttársnak, aki nem egy mások előtt megnyilvánuló típus, mekkora élmény volt, hogy tükörjátékot csináltam vele. Nagyon szép élmény volt nekem is, ahogy újra átéltem azt, hogy hogyan tudsz ráhangolódni a másikra, hogyan adod át, veszed el az energiát, hogy mozogsz, lélegzel együtt a másikkal. És a színház is erről szól. Ez a jó színház, amikor van az előadás, és az energia áramlik a szereplők között, de lemegy, és jön vissza a nézők felől is. Igazából ez egy közös játék a közönséggel is. Kicsit elvontabb értelemben, de az. Nincs két egyforma előadás. Tehát hiába van az, hogy mondjuk hat hét alatt lepróbálsz egy darabot, amelynek megvannak a keretei, hogy mit játszol, mi a szöveg stb. De az, hogy közben energiaszinten hogyan reflektálsz, hogy milyen energiák mennek lefelé, és milyen energia jön föl, az mindig az adott estétől függ, ezáltal belülről minden előadás egy kicsit más.

Meglepett, hogy a Bárczin találkozhatsz ilyen kurzusokkal? A gyógypedagógiához mennyire lehet köze?

Én alapvetően a logopédiára koncentráltam, de felvetődött bennem, hogy talán lesz ilyesmi is. Ott az órán szembesültem azzal, hogy ez a tantárgy a különböző oktatóknál mást jelent. De örülök, hogy pont arra a kurzusra csöppentem. Hiszem, hogy semmi sem történik véletlenül.

Szerintem nagyon fontos, hogy ahhoz, hogy valakin segíteni tudj, önmagaddal kell először tisztában lenni. Szilárd alapokon kell állni. Minden gyereknek vagy felnőttnek, aki a kezed alá kerül, meg kell ismerned az energiáját. Meg kell tudod állapítani, hogy ő milyen típus. Mert nem biztos, hogy ugyanaz a módszer beválik két teljesen különböző embernél. Lehet, hogy teljesen más nyitja meg őket, más kulcs kell hozzájuk.

Említetted már, hogy színésznői pályád során többször is dolgoztál logopédusokkal. Milyennek láttad a munkájukat? Esetleg volt valami meghatározó élményed a szakmával kapcsolatban, ami hozzásegített ahhoz, hogy idén a Bárczira add be a jelentkezésed?

Én nem voltam túl magabiztos lány, ami a beszédemben is megmutatkozott. Kifejezetten hadarós voltam. Még most is előjön, hogy gyorsan beszélek, de azért már tudom kontrollálni. Elnyeltem a szóvégeket, nekem például az r-rem sem pörgött rendesen. 19 éves koromban tanította meg a logopédus, hogy milyen gyakorlatokkal lehet bepörgetni. A kitartó gyakorlás pedig meghozta az eredményét.

A pályám elején volt olyan, hogy egy nagyon kedves rendezőasszisztens (aki mellesleg színész volt korábban) nem szimpatizált velem, és lepöszézett. Teljesen összeomlottam. Miközben egyetlen logopédus sem mondta azt, hogy nekem bármilyen problémám lenne az sz-szeimmel. Erre eléggé rágörcsöltem, hogy jó, vagy nem jó a hangképzésem. Számomra a logopédia mindig önbizalmat adó dolog volt, és mindig nagyon szorgalmas voltam. Képes voltam arra, hogy mondjuk az Elveszett paradicsomban Mira szövegét, ami 40 gépelt oldal, minden egyes előadás előtt „bebeszéljem”.

Bennem maradt az, hogy én hadarós kislány vagyok, és amikor megkaptam szakmán belül, hogy „de te olyan szépen beszélsz”, azt gondoltam magamban: „Miről beszélsz? Ne hülyéskedj. Én ezzel küzdök, nekem ebben sok munkám van.” Ebben például a logopédusok segítettek nekem, önbizalmat adtak.

Mit takar ez a „bebeszélés”?

Ez olyan, mint a torna. Itt ugyanúgy izmok vannak. Tehát ha beállítod a szádat, az arcberendezésedet, ha bemelegíted az izmokat, akkor működni fog a konkrét szöveg. A színpadi beszéd külön kategória. A filmnél például azt kell megtanulni, hogy ott nem lehet úgy beszélni, mint a színpadon, mert azt ledobja a kamera. Ott az rengeteg. A színpadon muszáj plasztikusabban beszélni, különben nem hallják. Viszont nagyon érdekes, hogy ha plasztikusan beszélsz, még ha suttogsz is, akkor azt is megértik. Ha motyogsz, és elnyeled a szóvégeket, akkor nem.

Viczián Ottó volt nagyon sok darabban a partnerem, aki az országban szinkronhangként nagyon ismert, az egyik legszebben beszélő magyar színész. Ott nekem fel kellett kötnöm a gatyámat, hogy a partnere lehessek. De jó volt ez így, nagy húzóerő volt számomra.

Tervezed majd, hogy mint végzett logopédus, a színházi szférában helyezkedj el?

Ez jó kérdés. Majd meglátom. Egyébként pont most jutott eszembe, hogy milyen jó lenne ötvözni a drámapedagógiát a logopédiával. Tehát olyan logopédiai csoportos foglalkozást csinálni, amelynek az elején mindig drámapedagógia van. Azzal meg lehetne nyitni a fiatalokat, és akkor az más, mint hogy leülünk, és egyből belevágunk. Biztos létezik ilyen, nem én fedeztem fel a spanyolviaszt.

Megmondom őszintén: nem én hagytam el a pályát, hanem a pálya hagyott el engem. A gyerekvállalások mellett felmondtam a legutolsó színházban, ahol voltam, új helyre viszont nem sikerült kerülnöm. Zárt körök vannak, és emiatt elég sok csalódás ért. Nagy lelkesedéssel vágtam bele egy szakmán belüli váltásba, szerettem volna inspirálódni, új emberekkel dolgozni, de falakba ütköztem. Ami most zajlik a szakmán belül, külön téma, nem ide tartozik. Gyönyörű dolog a színház, tényleg gyönyörű szakma, csak az a baj, hogy professzionális szinten – és ezt nem a keserűség mondatja velem, azért, mert épp nem vagyok aktívan pályán, hanem inkább a tapasztalat – sajnos nem arról szól igazán, amiről kéne. Emiatt én a logopédiát lehet, hogy most olyan alapokra helyezném magamban, hogy legkevésbé a színjátszó csoportokkal szeretnék foglalkozni.

Biztos vagyok benne, hogy amit én színészként tudok, azt, ami bennem van, tudom hasznosítani ezen a területen is. Nem áll ez annyira távol, mint amennyire elsőre tűnik.

Tímea utolsó két sora jól összefoglalja a beszélgetésünk lényegét. A gyógypedagógia sokrétű, rengeteg helyen és formában tud kapcsolódni más szakmákhoz, így történhet meg akár az is, hogy az egykori nagyon jó színésznőből egyszer csak ugyanolyan jó gyógypedagógus válik.

Írta: Pichler Patrícia

Képek forrása: Hidvégi-Magyar Tímea