„Színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő…” – Színház ajánló, Shakespeare: II. Richárd
A rejtelmes életű, maga mögött sok nyitott kérdést, egyben hatalmas és értékes életművet hagyó brit alkotót talán nem kell bemutatnom, hiszen merem állítani, hogy Shakespeare legnagyobb alkotásaival mindenki találkozott már, ha máshol nem, irodalom órákon biztosan.
Az ő nevéhez fűződik a Globe Színház, a shakespeare-i színpad, és természetesen a drámák, melyeket, bár az 1500-as években íródtak, ma is előszeretettel dolgoznak fel a színházak. Ahogy Farkas Dénes színművész is nyilatkozik: „Shakespeare mindig aktuális. Általános emberi igazságokról szólnak a történetei…Shakespeare darabjai elképesztően személyesek”.
Bár sokan feltételezik, hogy valójában nem az összes, Shakespeare nevén fennmaradt alkotás származik a szóban forgó író tollából, nagyobb műveit, köztük a királydrámák közé sorolt II. Richárd című művet kétségkívül Shakespeare keze munkájának tulajdonítják.
Gyorstalpaló az úgynevezett Shakespeare-i drámáról
Az irodalomban kevésbé jártas olvasók kedvéért a Kulturális Enciklopédia segítségével feleleveníteném a dráma fogalmát: „A dráma a harmadik irodalmi műnem, amely főként színházi előadásra készül. Tartalmi-tematikai tekintetben sok rokonságot mutat az epika műnemével, mivel alkotásainak tárgyát az epikához hasonlóan kizárólag vagy igen nagy túlsúllyal a külső valóság köréből meríti, és a hőseinek töprengéseit érzékeltető belső monológok is a külső valóság eseményeit megjelenítő szövegek közé illeszkednek”.
A drámai művek párbeszédekből épülnek fel, azokon keresztül tárul az olvasók vagy színházi mű esetében a nézők elé a történet. Természetesen van összefüggés az irodalmi és a köznapi szóhasználatban megjelenő „dráma” kifejezés között, hiszen a drámaírók valóban a feszültségteremtés, felfokozott hangulat és az erőteljes érzelmek eszközeit használták alkotómunkájuk közben. A drámai szerkezet egy szép ív mentén halad az expozíciótól, vagyis az alaphelyzet bemutatásától a bonyodalmon, a krízisen vagy másnéven a csúcsponton és a sorsfordulaton keresztül a konfliktus lezárásáig.
Shakespeare drámája a Literatura-t idézve: „Nem követi az arisztotelészi drámaelméletet és az ezen alapuló színjátszást, nem a görög hagyomány szerves folytatója. De rendkívül sokféle hagyományból merít, s felhasználja kortársai drámatechnikai és dramaturgiai újításait”.
Így ötvözi például a nagymonológokat, a tér és idő szabad kezelését, a hangulati ellentételezést, és átalakítja, majd a drámairodalomba is beolvasztja a „blank verse”-t, ami tompa verset jelent, és egyfajta ritmust, versformát jelöl.
Egy kis háttér tudás a műről
Az 1300-as évek végi Angliában járunk, ahol II. Richárd van trónon, kinek jelleméről így olvashatunk a mű bevezetőjében: „II. Richárdot a krónika és a dráma egyaránt úgy rajzolja, mint a Plantagenetek jó és rossz tulajdonságaival egyforma gazdagon felruházott, könnyelmű, jószívű, élvezetvágyó, erőszakosságra hajlandó, rövidlátó, elbízott s a szerencsétlenségben könnyen csüggedő fejedelmet, ki mintha arra született volna, hogy szerencséjében, a trón és hatalom fényében mindenkit ellenségévé tegyen, s bukásában és szerencsétlenségében mindenkinek szívét megnyerje”.
Érdekesség, hogy II. Richárd mindössze 10 éves volt, mikor nagyapja halála után megkoronázták, és bár elsőre ígéretes uralkodónak tűnt, romlásba vitte országát. „Ez a nem minden tehetség nélkül való, elkényeztetett ifjú uralkodó azért hull ki a történelem rostáján, mert mind a jó király nemes és bölcs erélye, mind a zsarnok következetes kíméletlensége hiányzik belőle; önmagát sajnálja, miközben hibái és pipogyasága folytán egy ország törvényes rendje bomlik meg, majd egy évszázadnyi áldatlan háborúságot okozva” – írja az Arcanum.
Egy meglehetősen különös, egyesek szerint a Shakespeare által megírt királyok sorában a legbonyolultabb jellemű szereplőről van szó, aki jócskán megosztja népét.
Rokonok harcáról szól a mű. Két pártra oszlik a tömeg, II. Richárd hűséges támogatóira, és az árulókra, akik a száműzött, eredetileg csak saját tulajdonát visszaszerezni vágyó Bolingbroke mellé szegődnek. A családon belüli ellentétek és a másik vádolása, árulónak titulálása színről színre visszatér, az igazság azonban, hogy végül is, ki támadja jogosan a másikat, nem derül ki. Talán nem is ez a lényeges elem, hanem maga a bizarr tény, hogy bár mindenki a béke után epedezik, a vérontást találják egyedüli megoldásnak nézeteltéréseik elsimítására. A király személye meghatározó, de vajon ér-e annyit az uralkodóhoz való feltétlen hűség, hogy apa elárulja fiát, vagy, hogy testvérek megtagadják egymást.
II. Richárd végül leszorul a trónról, melyet többé-kevésbé önként ad át Bolingbroke-nak miután realizálja, hogy a nép nagy része ellene fordult. A bizonytalanság hangulata járja át a sorokat. Sokan félnek attól, hogy az uralkodó letaszítása rontást hoz majd Angliára, de ezen a ponton már nem azok az árulók, akik II. Richárd ellen szólnak. A hajdani király, aki egykor isteni magasságba emelte magát, most belenyugszik bújába, és higgadtan fogadja sorsát.
„Mikép a színkörben, midőn a kedvencz /Színész lelép, utána aki jő/Rá sem tekint a nép, vélvén, akár /Mit szól, unalmas és haszontalan: /Úgy s megvetőbben néztek mindenek /Richardra itt. Egy szó sem mondta: /Éljen! /Egy hang sem üdvözlé örömmel őt; / Sőt szent fejére hamvat szórtak és gazt, / Mit ő oly nyájas búval ráza le, / Míg arcza könny s mosoly közt küzködék, / Türelme s kínja e tanúi közt, / Hogy minden szív, ha Isten valamely / Nagy czél miatt meg nem aczélozá, / Megolvadt volna kétség kívül, és / Megszánta volna a pogány is őt.”
Ez tehát egy uralkodó története, akit elsodort az ár, s akinek dicső koporsója mellett az új király, Bolingbroke mondja el a dráma utolsó két sorát: „Jertek! kísérjük gyászban legalább / Egy volt – király kora ravatalát!”.
Tanulságképp álljon itt a Mezei néző által megfogalmazott gondolat: „Shakespeare szeretné megértetni mindenkori nézőjével, tehát most éppen velünk annak tragédiáját, hogy a történelem ismétli önmagát, a megosztottságból mindig ellenségeskedés, majd testvérharc jön tragédiákkal, halálos áldozatokkal. Nem lehet ebből a körforgásból kilépni, mindenki rossz uralkodó, mert rossz döntéseket hoz, amint trónra kerül, mintha a józan ész és a mértékletesség nem férhetne össze a koronával.”
Rátérve a mű színházi adaptációjára
A II. Richárd-ot 1889-ben láthatta először a magyar közönség. Az egyébként színházban ritkán feldolgozott művet 35 évvel ezelőtt már bemutatták a Vígszínházban, idén azonban megújulva, más fordításban tért vissza a színpadra Tompa Gábor rendezésében.
A címszerepet játszó Vecsei H. Miklós arról nyilatkozik, hogy a hangsúly a „szövevényes” mű könnyen követhető előadásban való megjelenítésén és a költői nyelv szépségének megmutatásán volt, hiszen ilyen téren kiemelkedik a II. Richárd a többi királydráma közül.
Mielőtt magam vettem volna szemügyre a darabot, igyekeztem minél több kritikát megismerni.
Volt, aki a karakterek jellemfejlődésének folyamatát hiányolta, zavarónak élte meg az első és második felvonás közti „törést”, illetve panaszt fogalmazott meg az egyes szereplők, számára értelmezhetetlen motivációjára, döntéseire vonatkozólag.
Volt, aki egyszerűen más színészeket jobban el tudott volna képzelni a dráma két főszereplőjének megformálására. „Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila most nem alkotnak nyerő párost a
produkció szempontjából…Ráadásul ott állt mellettük a színpadon egy harmadik uncsitesó szerepében (Aumerle) Kiss Gergely Máté, akinek a járásában, hangjában, átgondolt szerepformálásában annyi az erő, hit a kézzelfogható hétköznapi igazság, hogy azonnal borult még e törékeny egyensúly is. Csak azon gondolkodik a néző, miért is nem ő az egyik főszereplő, amikor képes lenne vinni a vállain a terhet?”
Ezzel szemben máshol azt olvashatjuk, hogy a darab különösebb háttértudás nélkül is jól követhető, továbbá, hogy a rossz nyelvek szerint csak a közönség bevonzása céljából főszereplővé tett fiatal színész nagyon is jó választás volt. „A tamáskodók, ha most beülnek, láthatják, hogy pontosan ez a hatás kell az előadáshoz: irgalmatlanul nehéz elhinni, hogy a király nem őszinte, hanem álszent alakoskodó, sőt később egészen elszabadul, és már nem is rejti el gonosz szándékait.”
Az Antal Csaba által tervezett díszlettel még a szőrszálhasogatóbb kritikusok is elégedettek voltak. A színpadkép kétségtelenül a darab egyik legnagyobb erőssége. Sötét, ijesztő, mindazonáltal nagyon kifejező és erőteljes.
Saját benyomásaim
A színpadon valahogy találkozott Shakespeare a 21. századdal. Az egyébként szinte teljes mértékben az eredeti mű szövegét idéző darabban lépten nyomon megjelennek a hétköznapi nyelvezetünket olyannyira jellemző kommentek, rövid elszólások, melyek éppen megfelelő mértékben fűszerezik a költői szépségű monológokat, ilyen formán is elérhetőbbé, közelebbivé téve a drámát.
A humor oldja a feszültséget, aminek köszönhetően, bár súlyos sorsokról van szó, nem a sok fájdalomtól bénultan, hanem egy kellőképpen adagolt és élvezhető darab által keltett mély gondolatokon filozofálva térhet haza a közönség.
Könyv és színmű tökéletesen kiegészíti egymást, elmélyíti egyik a másikat. A színdarab végig nagyon látványos, bámulatos megoldások adnak új színezetet a történetnek. A díszlet és a jelmezek visszarepítenek a középkorba, ezzel tökéletesen megadva a hangulatot a szenvedélyes, költői soroknak, heves gesztusoknak.
Mondhatom, hogy aki nyitott a színházi feldolgozás által nyújtott ezernyi apró utalásra, az bőven kap útravalót. Emlékezetes darabról van szó, aminek bizonyos jelenetei és a kibontatlanul maradt szálak, megválaszolatlan miértek hosszasan bent maradhatnak az ember fejében.
Lehet bírálni Richárd sokszor kiszámíthatatlan, kettős alakját, mely éles váltással alakul át önbizalommal teli, pimasz, magát istenítő királyból filozofáló, bánatos, már-már őrültnek tetsző kitaszítottá, de Shakespeare ilyennek írta meg az ő II. Richárdját, és számomra nagy pozitívum, hogy a rendező ezt hűen megőrizte.
A darab számomra egyértelműen bebizonyította, hogy lehet és kell is Shakespeare műveivel foglalkoznunk a 21. században.
Írta: Pichler Patrícia
Kép forrása: Vígszínház