Szakmai

Mi a pálya? 4.0 – Mindent az autizmus spektrum pedagógiájáról!

Május 25-én került megrendezésre a félév negyedik és egyben utolsó „MI a pálya?” előadása. Ezúttal két fiatal lány, Fruzsi és Beatrix beszélgetett az érdeklődő hallgatókkal a munkájukról. Bár kezdetét vette a vizsgaidőszak, mégis sokan voltak kíváncsiak a két lány előadására, aminek az eredménye egy csaknem kétórás, kötetlen beszélgetés lett. Az előző két előadás összefoglalóját itt és itt tudod elolvasni.

Egy már-már utópisztikus iskoláról

Az előadást Fruzsi kezdte. Fruzsi egy EGYMI autizmus-specifikus tagozatán dolgozik, autizmusban érintett gyerekekkel. Pályáját azonban utazó gyógypedagógusként kezdte, így van összehasonlítási alapja a két munkaformát illetően. Mesélt Nekünk a Bárczin töltött éveiről: nagyon szerette a képzést, nehéznek, de nagyon érdekesnek találta, ami sokat segített számára a felkészülésben.

Nagyon szereti a jelenlegi munkahelyét: egy nagyon kedves, lelkes csapathoz került, akik mindenben segítenek neki. Sokat dolgoznak, de ezt a sok munkát egy baráti körben végzik, ami egy nagyon fontos eleme lehet bármelyik munkának. Összességében egy nagyon jó munkahelyként írja le az intézményt, ahol dolgozik: már-már egy utópisztikus iskola képét jeleníti meg.

Diploma utáni kilátások

Az első kérdés a hallgatóktól arra vonatkozott, hogy mennyire volt nehéz elhelyezkednie a diploma után. Fruzsi szerint rendkívül könnyen talált munkát, hiszen nagyon kevés autizmus spektrum pedagógiáját végzett szakember van.

A munkahelyválasztás sok szemponttól függ, hiszen mindannyiunknak van egy elképzelése arról, hogy például gyerekekkel vagy felnőttekkel szeretnénk-e dolgozni, azonban Fruzsi szerint néhány dolgot érdemes szem előtt tartani: például azt, hogy az általunk választott munkahelyen elérhető-e a szakmai segítség. Pályakezdőként és egyébként is nagy segítségünkre lehet, ha vannak a közelünkben tapasztalt(abb) munkatársak, akik meg tudják osztani velünk a véleményüket vagy az elképzeléseiket. Az EGYMI-k erre tökéletesek lehetnek, biztos szakmai hátteret biztosíthatnak a pályakezdő gyógypedagógusok számára.

Felmerült a magánszféra kérdése is: Fruzsi vállal magánórákat is az első évétől kezdve. Először csak óvatosan próbálkozott, hiszen kevés tapasztalattal rendelkezett, azonban az évek múltán több munkája is akadt. Szerinte egyre több gyógypedagógus vállal magánúton is órákat, hiszen a kezdő gyógypedagógusi fizetés elég csekélynek mondható.

Egy autizmus-specifikus gyógypedagógus napja

Fruzsi ezután a hétköznapjairól mesélt az iskolában: mivel jelentősen érintett gyerekekkel foglalkozik, az ő napirendjük egy picit másabb, mint a többi gyermeké. A feladatok javarészt az önkiszolgálást és a szociális képességek fejlesztését állítják fókuszba. A reggel első része mindig jó kommunikációs helyzeteket jelent, így nem is siettetik a reggeli feladatokat. Ezután foglalkozások, egyéni fejlesztések kezdődnek. A délelőtt egészen gyorsan eltelik, Fruzsi pedig – ha nincsen beosztva éppen valahová – körülbelül egy órakor végez. Mivel másik szakiránya a logopédia, így túlórában jobb képességű gyerekeknek tart logopédiai fejlesztést.

Mennyi idő felkészülni egy napra?

Fruzsi már hat éve dolgozik gyógypedagógusként. Az első években viszonylag sok időre volt szüksége ahhoz, hogy felkészüljön egy iskolai napra, azonban az évek során egyre gyakorlottabbá vált ezen a téren. A gyakorlottság mellett azonban persze más tényezők is szerepet játszanak: a gyerekek állapota, vagy óra témája például befolyásolhatja a felkészülési időt.

Szóba került az eszközgyártás is, ami egy soha véget nem érő folyamatnak tűnik a munkánk során. Fruzsit az eszközgyártás kifejezetten kikapcsolja, főleg, ha társaságban készíti őket, ugyanakkor azt is fontosnak tartja kiemelni, hogy bizony sok időt elvesznek ezek a feladatok.

Kompetens vagy nem kompetens

Gyakran foglalkoztatja a hallgatókat az a kérdés, hogy a gyógypedagógusok vajon kompetensnek érezték-e magukat a munkájuk elején. Fruzsi ambivalens érzésekről mesél ezzel kapcsolatban: kompetensnek is érezte magát, meg nem is. Mivel a mentora utazó gyógypedagógusként dolgozott, így nem tudott minden helyzetben Fruzsi mellett állni. Előfordult, hogy találgatott, tapogatózott egyes esetekben, de ahogyan ő fogalmazott: ez egy tanulási folyamat. Fontos, hogy monitorozzuk a gyerekeket, és reflektáljunk a látottakra. Ezzel közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy megtaláljuk a megfelelő utat.

Előfordult, hogy nem érezte magát elég tapasztaltnak. Akadtak a szülőkkel is konfliktusok a gyermek állapotát illetően, azonban megtanulta, hogy ezekben a helyzetekben magabiztosnak kell látszódnunk akkor is, amikor belül egy picit másképpen érzünk.

Egyes esetekben talán úgy érezhetjük, hogy egy helyben topogunk, hiszen nagyon gyorsan elértünk egy célt, amit kitűztünk magunk elé, azonban ezután felmerül a kérdés: vajon hova tovább? A mi feladatunk, hogy megtaláljuk azt a lépcsőfokot, amit meg tudunk lépni a gyerekekkel. Ezek az apró célok hatalmas örömet tudnak jelenteni, és sikerként kell kezelnünk őket. Az ehhez hasonló próbálkozások, tapasztalások visznek minket előre a munkánkban.

A kompetencia kapcsán beszélgettünk egy nagyon érdekes kérdésről is: ez pedig nem más volt, mint az asszisztensekkel való kapcsolat. Hogyan dolgozzunk együtt egy olyan gyógypedagógiai asszisztenssel, aki idősebb, és esetleg tapasztaltabb is nálunk? Fruzsi szerint mindenekelőtt fontos, hogy tisztelettel forduljunk a partnerünkhöz minden esetben. Azonban szem előtt kell tartani, hogy gyógypedagógusként a mi feladatunk, hogy utat mutassunk és döntsünk bizonyos dolgokról.

A kiégésről

Amikor a hallgatók arról kérdezték Fruzsit, hogy érezte-e már magán a kiégés jeleit, elmesélte, hogy akadt olyan időszak az eddigi munkája során, amikor egy kissé nyomottnak érezte magát. Ebben az időszakban súlyos állapotú gyerekekkel dolgozott, ami bizony megterhelő tud lenni. Fruzsi szerint azonban ez nem kiégés volt, inkább csak önmaga határainak felismerése, ami viszont egy nagyszerű dolog, és igencsak fontos része a munkánknak és az életünknek.

Önkéntesség, felnőttek, érdekképviselet

Beatrix Fruzsival szemben jelenleg egy iskolában dolgozik, autizmusban érintett, középiskolás tanulókkal, de korábban dolgozott felnőttekkel, és részt vett az NFSZK-MONTÁZS projektjében is. Már egészen korán eldöntötte, hogy felnőtt fogyatékossággal élő személyekkel szeretne foglalkozni. Szerinte nagyon kevesen választják ezt az utat, pedig rengeteg lehetőség rejlik a gyógypedagógia ezen területén is.

Bárczis évei alatt autizmus spektrum pedagógiája mellett pszichopedagógiát tanult, és azóta is nagyon örül ennek a párosításnak: rengeteg dolgot tud hasznosítani a pszichopedagógián szerzett tudásból. Úgy érzi, hasznára válik az a szemlélet, amit a kurzusok alatt sikerült megismernie.

A jelenlegi munkahelyén összesen négyen végzik a gyerekek ellátását. Két gyógypedagógus és két pszichológus felel több, mint kétszáz tanuló fejlesztéséért. Beatrix azokkal a tanulókkal foglalkozik, akiket már senki nem vállalt: hozzá kerülnek a legsúlyosabb esetek. Úgy érzi, sokszor nehéz, hiszen bár még pályakezdőként tekint magára, gyakran mégis az ő véleményét kérik ki, és nem fordítva. Nincs ideális mentorkapcsolata, ami nagy segítség lenne számára bizonyos helyzetekben.

Beatrix elmesélte, hogy a felmerülő nehézségek miatt ő gyakran érzi magán a kiégés jeleit: látja, hogy miben tudna segíteni, azonban nincs elég lehetősége vagy ideje rá. Hasonló a helyzet a kollégáival is.

Nagyon érdekes volt érzékelni a kontrasztot a két helyzet között. Ezt a lányok is felismerték: Fruzsi elmondta, hogy sajnos sok esetben az elméletet durván felülírja a való élet, és ez pályakezdőként egy nagy nehézség lehet. Sok helyen, hasonlóan Beatrix munkahelyén, a pedagógusok nem kapnak megfelelő mentális segítséget, nincs szupervízió sem. Ezt Fruzsi is megtapasztalta az utazó gyógypedagógusi munkája során.

Kapcsolat a gyerekekkel

Rengeteg érdekes dologról beszéltünk Beatrix beszámolója kapcsán. Az egyik ilyen téma a gyermekekkel ápolt kapcsolat volt. Sok esetben gyógypedagógusként egy olyan bizalmi kapcsolatot alakítunk ki a tanulókkal, ami egy bizonyos korban már-már rajongássá válhat. Mi vagyunk azok, akik meghallgatják a tanulókat, akik mellett biztonságban érezhetik magukat. Azonban fontos, hogy megtartsuk a megfelelő határokat, és világossá tegyük, hogy nem egy romantikus, sokkal inkább egy terápiás kapcsolatról van szó.

Mivel Beatrix fiatal, így korban közel áll a tanulókhoz, ez is gyakran forrása lehet apróbb konfliktusoknak: előfordult már, hogy azt gondolták, ő is egy diák. Ennek kiküszöbölésére Beatrix magázódással tart távolságot.

Kompetenciahatárok

Gyakran találhatjuk magunkat olyan helyzetben, amikor úgy érezzük, az adott probléma már nem a mi kompetenciakörünkhöz tartozik. Jeleznünk kell a gyerekeknek, hogy mi meghallgathatjuk őket, azonban azzal segítünk a legtöbbet nekik, ha tovább irányítjuk őket az iskolapszichológushoz, aki megfelelő tanácsokkal láthatja el őket. Beatrix személy szerint nehezen viseli az ilyen szituációkat, de fontosnak tartja, hogy ilyenkor is gyógypedagógusként legyünk jelen, és bár tanácsot nem adhatunk, de segítenünk kell abban, hogy a gyerekek kihez fordulhatnak a problémájukkal.

Önkéntesség

Beatrix nagyon fontosnak tartja, hogy minél több helyen járjunk, önkénteskedjünk, vegyünk részt mindenféle programban, amiben csak lehet. Ez azért is jó dolog, mert hamar megismerkedhetünk a fogyatékossággal élő személyekkel és az ő világukkal, valamint beleláthatunk a szervezetek, alapítványok működéseibe, programjaiba, ami egy hatalmas előny. Beatrix számára ezek a személyes élmények sokat segítettek az egyetemen nyújtott teljesítményében is.

Ő maga is rengeteg helyen járt, önkéntes munkát végzett. Meleg szívvel ajánlotta az Aura Egyesületet, amely az autizmus spektrumon lévő emberek megsegítéséért jött létre: az egyesület célja, hogy segítsenek a fiataloknak elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Az itt eltöltött önkéntessége alatt Beatrix sok felnőtt, autizmus spektrumon lévő személlyel dolgozott. Szerinte nagyon jó kis csapatról van szó, és az itt eltöltött idő alatt ő maga is rengeteg tapasztalatot és élményt szerzett. Kifejezetten ajánlja az egyesületet minden olyan hallgatónak, aki szeretné jobban megismerni a felnőttekkel való munkát.

Semmit rólunk nélkülünk

Beatrix mindemellett rendkívül fontosnak tartja az érdekképviseletet is. Mégpedig olyannyira, hogy bele is kezdett egy érdekvédelmi csoport szervezésébe, így még több alkalma volt az érintett felnőttekkel való közös munkára. Ő egyfajta moderátorként vett részt a folyamatokban, segítve a társait bizonyos szituációkban, vagy éppen irányt mutatva.

Az érdekvédelmi rendszer ismerete kulcsfontosságú, mert gyógypedagógusként találkozhatunk olyan esetekkel, amelyben szükség van rá, hogy legitim módon képviseljük a fogyatékos személyek érdekeit, hiszen ők is egyenlő értékű tagjai a társadalomnak.

Összegzés

Nagyon érdekes és szemléletes beszélgetés részesei lehettek azok, akik ellátogattak kedden délután Fruzsi és Beatrix beszámolójára. Rengeteg érdekes dologról beszéltünk, és két teljesen más szempontból ismerhettük meg a gyógypedagógusi munka csínját-bínját. A lányok nagyon nagy szeretettel meséltek a munkájukról, akkor is, ha az nem mindig zökkenőmentes.

Nem autizmus spektrum pedagógiáját tanuló hallgatóként is rendkívül érdekes volt hallgatni a személyes tapasztalatokat, élményeket, amiket a lányok teljesen őszintén elmeséltek nekünk. Azt gondolom, hogy sok új információval gazdagodtunk, és sikerült sokféle, nagyon is izgalmas szempontból körbejárnunk a jövőbeli, gyerekekkel való kapcsolatainkat és a mindennapjainkat gyógypedagógusként.

Kíváncsian várjuk, hogy mit hoz majd a következő év, és milyen izgalmas beszélgetéseket tartogat még számunkra a Mi a pálya? eseménysorozat következő évadja.

A képek forrása:

https://www.pexels.com/hu-hu/foto/szeretet-muveszet-sziv-kek-2120614/

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük