Akár távoli emlék, akár friss élmény, mindannyiunk számára emlékezetes az első bárczis hét. A 2020-ban induló évfolyam két hallgatóját, Gönczi Dorinát és Czigányik Lídiát kérdeztük arról, hogyan élték meg az elmúlt néhány napot, és milyen érzésekkel és elvárásokkal indulnak neki az előttük álló négy évnek.

Először is mesélj arról, hogy mikor döntöttél végleg a Bárczi mellett? Mindig ez volt a cél, vagy esetleg volt más terved is?

Dorci: Igazából mindig tudtam, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Sok táborban jártam, dolgoztam, és mindig megvolt a közös hang. Tizedikben emiatt a pszichológia iránt kezdtem érdeklődni (őszintén mondom, nem is tudtam, hogy a gyógypedagógia elérhető az ELTE-n), de éreztem, meg a családom, barátaim is éreztették velem, hogy ez nekem nem menne, hiszen nagyon nagy teher és felelősség van egy pszichológus vállán. Ebből kiindulva keresgéltem és rábukkantam a Bárczira. Tizenegyedikben még a két szak között vacilláltam, de a tizenkettedikes nyílt napon nyilvánvalóvá vált számomra, hogy EZ kell nekem! Így jutottam el ide.

Lídia: Amikor rájöttem, hogy gyógypedagógusnak szeretnék majd tanulni (ez az érettségi előtt körülbelül 2,5 évvel volt), akkor az Educatio kiállításon végignéztem, hogy erre hol van lehetőség. A Bárcziról már korábban hallottam, hogy létezik, és azt is, hogy jó, de szerettem volna látni az egész ország palettáját. Igazából nem volt tervben, hogy szándékosan elmenjek a fővárosból (itt élek), de úgy gondoltam, ha máshol jobb lenne a képzés, nyitott lennék rá. Ám azt láttam, hogy a Bárczin van a legtöbb szakirány, ennek van a legnagyobb múltja stb. Ezt éreztem a legjobb lehetőségnek, és végül nem is jelöltem meg mást a felvételinél. Abban már a kezdetektől fogva biztos voltam, hogy elsősorban az értelmileg akadályozottak pedagógiája érdekel (ez néhány vidéki egyetemen is elérhető). Másik szakiránynak több minden megfordult már a fejemben, és ezt is várom többek között az első félévtől, hogy jobban megismerjem a többi szakirányt, és így tudjak választani. Egyébként most a szomatopedagógia iránt kezdtem érdeklődni, pedig korábban nem gondoltam, hogy ez tetszene nekem.

Dorci, mondtad, hogy a családod és a barátaid nem gondolták, hogy a pszichológia neked való. Milyen reakciókat kaptál, amikor megtudták, hogy a gyógypedagógiát választottad? Lídia, nekem úgy tűnik, hogy elég határozott voltál a döntésedben, milyen visszajelzéseket kaptál erre?

Dorci: Egyértelműen támogattak és azt mondták, hogy csak így tudnak elképzelni, csak ebben a szakmában. Mikor először meséltem a legjobb barátnőmnek, emlékszem, azt mondta, nem is engedne mást választani!

Lídia: Pozitívan fogadták, rengeteg megerősítést kaptam, hogy szerintük is nekem való ez a hivatás.

Az első benyomásaid alapján, a majdnem egy hét után hogy érzed, olyan a Bárczi, mint amilyennek elképzelted? Volt valami váratlan élményed?

Dorci: Mivel covid-barát iskolarendszer van, így maga az online oktatás nem az én világom, de ez a hibrid verzió megteszi. Legalább van lehetőségünk megismerkedni a szaktársainkkal, a tantárgyakkal és az oktatókkal. Úgy gondolom, ebből kihozták a legtöbbet. Mindemellett pozitív élményként éltem meg az orientációs napokon az Élő könyvtár nevű programot, mert úgy jöttem ide, hogy leginkább a logopédia szakirány érdekelt, de most felnyitották a szememet és már másfelé is kacsingatok.

Lídia: Elég nehéz elképzelni, hogy mire a diplomáig eljutok, mi mindent fogok itt tanulni, tapasztalni, de így egy hét elteltével is úgy érzem, hogy sokat. Ami más, mint ahogyan előre elképzeltem, az az, hogy milyen széles perspektívából kell szemlélnie a hallgatónak a „gyógypedagógusságot”. Ez számomra nagyon érdekesnek tűnik, mindenképp jónak tartom. És bár értem a logikáját, annak nem örülök, hogy csak harmadévben kezdődik a gyakorlat. Ezen kívül az is meglepett, hogy mennyi oktató kéri a kölcsönös tegeződést.

Mi az, amit az eddigiek alapján az egész Bárczin töltött időtől a legjobban vársz?

Dorci: Azt várom a legjobban, hogy az egyetemista évek alatt mind a barátságok, mind a siker, és mind a szakmai tudás virágozzon. Nagyon várom, hogy végre levehessük a maszkot és szabadon járjunk el bulizni, kiépíthessük a kapcsolati rendszert és izgulva várhassuk a vizsgaidőszakot – ha azt egyáltalán lehet… Reményeim szerint sikeresen el tudok majd helyezkedni, gyakorlati tapasztalatra teszek szert (talán külföldön), és a munkámat hitelesen tudom végezni.

Lídia: Vannak a fejemben idilli képek, hogy miket szeretnék a most még távolinak tűnő jövőben a gyerekekkel csinálni. Remélem, itt megtanulhatom, hogy ezek ténylegesen hogyan, miben tudnak nekik segíteni, fejlesztően működni.

Van esetleg valami olyan terved vagy élményed, amit szívesen megosztanál?

Dorci: Ó, igen, én már négy éve színészkedem, és nagyon szeretném, ha a fogyatékos gyerekek is át tudnák érezni, hogy milyen a színpadon állni. Ezért gondoltam, hogy a színészkedést összekötném a logopédiával. Beszédgyakorlatokat tartanék és létrehoznék egy olyan színházat, ahol mindenki érvényesülhetne.

Lídia: A seniorjaink biztattak minket, hogy bátran kérdezzünk tőlük a továbbiakban is (értsd: az orientációs napok után), de az az érzésem, hogy bárki mást is megszólíthatnék a folyosón, ugyanolyan kedvesen, segítőkészen reagálna, és ez fantasztikus!

Írta: Svindt Mária