Néhány gondolat a szerzőről

Az Ötödik Sally az amerikai Daniel Keyes tollából származik, aki pszichológus-íróként előszeretettel fejtegette az elme rejtelmeit. Az Ectopolis így ír róla: „Ha Daniel Keyes nevét látjátok egy könyv borítóján, akkor biztosra vehetitek, hogy mentális betegségekkel, fásult pszichiáterekkel és okoskodó tudósokkal teli történetet vehettek a kezetekbe.”

Munkáiban a tudomány keveredik a fantasztikummal. Horror és sci-fi műfajban alkotott, nevét a Virágot Algernonnak című felejthetetlen novellája tette világszerte ismertté, melyet aztán regénnyé alakított. A történetet később filmként dolgozták fel, ráadásul a Broadway-en is megjelent musical formájában. 

Keyes a regényeiben előszeretettel szerepeltet társadalom által megbélyegzett embereket. A ’60-as években az értelmi fogyatékosság témáját feszegette, ami olyannyira megosztotta a közönséget, hogy néhány iskolában és könyvtárban a regény betiltásával válaszoltak az író merész témaválasztására. Ne feledjük, a valódi áttörést mégis Charlie Gordon, a Virágot Algernonnak nem mindennapi hőse, és az ő megindító története hozta meg. 

Az 1980-ban megjelent Ötödik Sally című regény főszereplője is a stigmatizálással küzd többszörösen hasadt személyisége miatt. Keyes csavart még egyet az amúgy is összetett történeten, hiszen nem a címszereplő Sally, hanem egy alter-személyiség válik az elbeszélővé. Az olvasó így bepillantást nyerhet abba, ahogyan Sally a betegségről mit sem sejtő emberek gúnyának célpontjává válik, miközben még a pszichiátria dolgozói részéről is megtapasztalja az elutasítást. „…olyan dolgokért kárhoztatták, amelyekről tudta, hogy nem tette meg őket, hazugnak nevezték, és megbüntették; hallania kellett, hogy összesúgnak a háta mögött, és látnia kellett, ahogy az emberek körkörösen mutogatnak a mutatóujjukkal a homlokukra.”

Mit értünk többszörösen hasadt személyiség alatt?

Több eltérő személyiség egy emberen belül? Ez napjainkban talán már senki számára nem idegen gondolat, hiszen előszeretettel jelenítik meg a filmkészítők a méltán bizarrnak és ijesztőnek tartott állapotot. A regény hangulatát tovább fokozza az a tény, hogy valós jelenségről van szó, amiről gyakran téves elképzelései vannak a pszichiátriai ismeretekkel nem rendelkező embereknek. Ezért is szeretném röviden ismertetni a sok néven futó és máig kutatott mentális zavar legfőbb jellemzőit. 

A Magyarországon használatban levő BNO-10 diagnosztikus rendszerben a disszociatív zavarok között találjuk meg multiplex személyiség(zavar) kifejezésként, míg az amerikai DSM-5 disszociatív identitászavar (DID) néven tartja számon. Az egyszerűség kedvéért a továbbiakban – mivel a legtöbb információt ezen az elnevezésen keresztül találhatjuk meg -, disszociatív identitászavarként utalok a szóban forgó mentális zavarra. 

Mindenekelőtt fontos tisztázni, hogy ezen állapot nem azonos a szkizofréniával. A tévhittel ellentétben a szkizofréniában érintett egyéneknek nincs több személyiségük. A kifejezés egy olyan agyi rendellenességre utal, ami az adott személy gondolkodásában, érzelmeiben és viselkedésében vált ki zavart. A Mindennapi pszichológia  megfogalmazása szerint „míg a DID fő tünete az én egységének felbomlása, különböző alszemélyiségek kialakulása, a szkizofrénia lényege a különböző pszichés működések „szétesése”, az összhang felborulása.” Hosszasan lehetne sorolni a két mentális állapot közötti különbségeket, de jelen cikkben a szkizofrénia megemlítésének funkciója kimerül abban, hogy a többszörös személyiség fogalmához fűződő gyakori és téves asszociációk eloszlatásra kerüljenek. 

A disszociatív identitászavar kialakulását általában valamilyen gyermekkori trauma előzi meg. Dr. Költő András szerint ez „esetenként olyan erős lehet, hogy a személyiség a szó legszorosabb értelmében „megbomolhat”, s ez ellen az elme nem tud másképp védekezni, csak ha a disszociációt kiterjeszti az én teljes területére, és „megtöri” azt – az én egy-egy funkciója lehasad az eredeti személyiségről”. Megjelenik legalább egy, de inkább több úgynevezett „alter – személyiség”, akik egymástól számos tulajdonságban, pl. szexuális identitás, megbetegedések, vagy akár a kézhasználat tekintetében is teljesen eltérhetnek. Ezen személyiségek felváltva irányítják a viselkedést, mialatt a többi személyiség gyakran csak az idő kiesését, illetve amnéziát tapasztal. A kép nagy változatosságot mutat azon a téren is, hogy az egyes személyiségek tudnak-e, illetve milyen mértékben tudnak egymásról. Általában létezik egy olyan identitás – nem szükségszerűen az alapszemélyiség –, aki ismeri az összes személyiséget és képes kommunikálni velük. 

Ezen mentális zavar kezelésének lényege a személyiség stabilizálása, az alter-személyiségek újraegyesítése. Az amúgy is összetett, és korántsem egyszerű terápiát tovább nehezíti, hogy a disszociatív identitászavarban érintett személyeket a betegségtudat hiánya jellemzi. Az első akadály a bizalmatlanság és tagadás legyőzése. 

Egy további akadály…

A mentális zavarok terén felmerül a stigmatizáció és a társadalomnak a mássághoz való negatív hozzáállásának tagadhatatlan ténye. Gyógypedagógus hallgatóként gyakran találkozunk ezzel a fogalommal a fogyatékosságra vonatkozóan, de ezt a gondolatot szeretném most kissé kiterjeszteni, hiszen a társadalom jóval nagyobb hányadát érintő problémáról van szó.

Egy pillanatra nézzünk magunkba, és őszintén figyeljük meg asszociációinkat a pszichiátriával, illetve az ott kezelt emberekkel kapcsolatban. Talán előkerül a félelem érzése, és az, hogy valójában nem szeretnénk egy légtérbe kerülni ezekkel a személyekkel. A filmek erre még rá is erősítenek azzal, hogy a vásznon megjelenített disszociatív identitászavarral élő szereplőnek mindig van egy erőszakos, félelmet keltő alter-személyisége, aki embereket ejt túszul, és akár meg is öli őket. 

Dr. Sági Zoltán pszichiáter így ír a mentális zavarok megbélyegzésével kapcsolatban: „A valóságban a mentális zavarban szenvedő emberek nem követnek el gyakrabban erőszakos bűncselekményt, mint az átlagnépességhez tartozók. Ha egyenlőségjelet teszünk a mentális betegségek és az erőszak közé, megerősítjük azokat a sztereotípiákat, melyek a néhány mentális beteg által elkövetett erőszakos cselekedetre épülnek”. 

A sztereotípiák tehát egyrészt tévesek, másrészt erőteljesen romboló hatásúak, hiszen az érintetteknek a mentális zavaron túl egy erős, társadalom által generált nehézséggel is szembe kell nézniük, ami kifejezetten a gyógyulás útjában áll. Dr. Sági Zoltán szavait idézve „izolálódáshoz, teljes bezárkózáshoz, majd az önmegsemmisítési késztetések megjelenéséhez vezet”. 

Hogy tovább általánosítsam a képet, sok esetben a pszichológiai ellátásra is áttevődik az ítélkezés, ami nagyon veszélyes lehet, hiszen ez azt eredményezheti, hogy a pszichológus segítségére szorulók nem fordulnak szakemberhez, mert félnek az őket érő megbélyegzéstől. Ez pedig csak még inkább fel fogja erősíteni a pszichiátriai és pszichológiai kórképeket, ha az emberek egymástól való félelmükben elutasítják a segítségkérést.

Végső soron miért is ajánlom figyelmetekbe a könyvet?

Az ötödik Sally véleményem szerint újat tud mutatni mind az irodalom kedvelőinek, mind a pszichológia és pszichiátria iránt érdeklődőknek. A szerző nem külső szemszögből láttatja az eseményeket, hanem egy valódi disszociatív identitászavarral élő nő elméjébe nyerünk betekintést. Ezt a már önmagában is izgalmas élményt tovább tetézi, hogy mind az öt személyiség gondolkodásmódját megismerjük, így az említett mentális zavarról hiteles képet kapunk Sally történetén keresztül. 
Egy, az akkori pszichiáterek számára is rejtélyes és a kezelések terén szinte kísérletjellegű hipnoterápiát és pszichoterápiát ötvöző folyamaton kísérjük végig a regény főhősét. A mű tökéletesen példázza az önmagunk ellen, mégis önmagunkért folytatott küzdelmet. Mindemellett lényegesnek tartom azt is, hogy a cselekményben egy hétköznapi nőt ismerünk meg, aki bár mentális zavarral küzd, mégis ugyanúgy igyekszik a társadalom részeként működni, mint bármelyikünk. 

Írta: Pichler Patrícia

Fotó forrása; http://acinemanias.com/egyebek.php?id=563